Gyűrűk Ura, Star Wars, X-Men, Harry Potter. Hatalmas rajongótáborral rendelkező, műfaj- és korszakmeghatározó világok, történetek, bennük ikonikussá vált karakterekkel, őket alakító színészekkel. Képesek vagyunk órákig beszélgetni, vatatkozni róluk, maratont tartani nézés-olvasás terén egy esős hétvégén és jaj annak, aki szidni meri őket!
Akad azonban kevésbé kellemes közös vonásuk is, történetesen: mindegyiknek van már előzmény filmje. Filmjei. És jajjj de nem érnek az eredetiek nyomába! Talán egyetlen franchise kapcsán se tapasztaltam még akkora felháborodást, mint ami a Star Wars előzmény-trilógia körül eszkalálódott, a Hobbit áldozatául esett az időszakot jellemző " tagoljunk mindent több részre, hogy több pénzzel húzzuk le a nézőket, akkor is, ha nincs annyi tartalom, ami elvinne a hátán három filmet" filmkészítési attitűdnek, mellettük a Fassbender-féle X-Men előzmény-széria kifejezetten jól muzsikál! Nem érződik igazán előzménynek, inkább reboot, újragondolás és újbóli feldolgozása a képregények egy-egy történetszálának. A formula pedig működik, az Elsők jó lett, az Eljövendő múlt napjai számomra előlépett kedvenc X-Men filmmé, és még az Apokalipszis is egy kellemes, bár elődeinél gyengébb alkotás lett. (Ami botrányosan pocsékra sikeredett X-Menék háza táján az sajnos a Wolverine - Rozsomák/Farkas - volt. Ne nézzétek meg!)
A mainstream nagyágyú felhozatalának ezen szeletéből is jól látható, hogy bizony ritka, amikor egy előzmény történet jól szerepel és nem okoz instant vérhányást a rajongók körében. Tegyük a szívünkre a kezünket, azért mind fenntartásokkal fogadjuk, ha egyik-másik hőn szeretett alkotásunkról meghalljuk, hogy előzménysztorit kap. Bevallom nőiesen, én bizony összeszorítom a farpofám, miközben kezemet imára kulcsolva fohászkodok, hogy ne érezzem magam kínosan a megnézése közben. Ne legyen cringe! Úgy áll a dolog, hogy ha már eddig eljutunk, felülmúlták a várakozásaimat. De miért? Miért kell ilyesmit újra és újra átélnünk és miért nem tanulnak a jelek szerint az alkotók mindebből?
Egyrészt, mert amíg megfelelő bevételt hoz valami, sikerként lehet elkönyvelni, és igen kicsi kockázattal jár egy már bejáratott, tömegek által megszeretett mű előzményét legyártani. Szinte biztos, hogy megtérül, mert a rajongók nosztalgiázni akarnak, feleleveníteni azt, amit szerettek és az első filmre biztosan beülnek.
Másrészt pont ebből a táborból tudnak még több és több pénzt kicsikarni a felturbózott marketing-kampányokkal, az üres, de jól hangzó ígéretekkel, s talán kicsit kevesebbeket, de azért még becsábítanak a második körre is a mozikba.
Harmadrészt ott lebeg a kicsi, de létező esélye annak, hogy hátha jó lesz. Ebben bízik leginkább mindenki a kulisszák mögött, előtt, körül, benne, alatta, fölötte...
A Harry Potter esetében is ebben bíztunk, ám mára egyre szembetűnőbb, hogy hol csúsztak el nagyon-nagyon.
Az első Legendás állatok idején, látatlanban megjegyeztem, hogy bátor vállalkozás a kocepció, mert nyúlhattak volna a már bejáratott és talán az egész rajongótábor által szeretett Tekergő-érához is. Az egy maximális biztonsági játék lett volna, ami talán hasonló módon csapódik a földbe és a közízlésbe, mint a Star Wars előzmény tette. Afölött is örvendtem, hogy a rendezői széket az a Yates foglalta el, aki az utosó négy HP filmet készítete, kvázi nem teljesen kívülállóként csöppen bene Rowling varázslatos világába, hanem egy abban tapasztalt, rutinos rendező ragadja meg a gyeplőt. És persze ott volt naiv, gyermeki lelkem, ami túl a negyed évszázadon is őszinte ártatlansággal hitte: Rowling tudja, hogy mit csinál.
A lehetőség abszolút adott volt! Friss, ismeretlen éra, öreg motorosokkal a színfalak mögött, mi baj lehet? Nos... visszatértünk az otthon tüze (Anglia, Roxfort, Dumbledore) mellé és ez az izgalom kasztrálását jelentette. Nem kifejezetten a halálát - még! -, de csúf övön alulit kapott. A legnagyobb adrenalin-löketet az adja, hogy vajon Rowling képes lesz-e hihetőre kerekíteni a végén mindazt, ami most üvöltve lóg ki a kánonból, ennek pedig optimális esetben nem így kéne lennie.
Tudom, mi történt Grindelwalddal, mert az írónő évekkel a filmek előtt elspoilerezte. Tudom, mi lett Dumbledore-ral, mert ugyancsak J.K. elspoilerezte (ezek után a titoktartása ösztönző hashtagje kissé... érdekes). Nagini hüllő hidegen hagy nagyjából mindenkit, Newt írt egy tankönyvet, hip-hip, Credence/Aurelius a Harry-érában a legcsekélyebb mértékben sem volt számottevő, így most Dumbledore-nak beállítani puszta hatásvadászat, ami az indulatokon túl nem sok eredményt vagy érdekességet szül. Az a baj, hogy javarészt tudjuk, hova fog kifutni a nagy egész és emiatt nincs meg az a fajta izgalom, mint például Harry és Voldemort esetében: vajon Harry túlélheti, vagy meghal a főszereplő egy szebb jövőért? Itt tudjuk, hogy a nagy gonoszt bebörtönzik, a legyőzője pedig Albus. Pont, ennyi. Innentől mindenki más csak háttértáncos, és kétségbeesetten próbálják bizonygatni, hogy ők igenis fontosak.
Nincs igazán miért-kiért izgulnunk. Credence az egyetlen, aki a gárdából valamilyen bizsergést fenntart, de mint említettem korábban, ez igencsak kétes megtiszteltetés a körülmények ismeretében.
Ami pedig még mindezeknél is szomorúbb: az új filmek a régi rajongóknak szólnak.
Ezzel önmagában nem lenne akkora baj, csakhogy a ma kamaszaihoz az út az idősebb rokonságon át vezet. Nincs meg a közvetlen kapocs, pontosan az a varázs hiányzik, ami minket annak idején egy pillanat alatt, észrevétlenül beszippantott. Rowling itt már inkább csak világbővítést végez - immel-ámmal. Mert basszus, aki nem olvasott utána Pottermore-on Ilvermornynak, az az első filmből biztosan nem tudta meg. Vagyis ott tartunk, hogy a filmek alapja egy weboldal, amivel nem lenne baj, 2019-et írunk, szeretem a nem megszokottat. Csakhogy miféle világbővítésről beszélhetünk akkor, ha a vásznon zajló dolgok nagyjához ismernünk kell a hátteret. Ezek alapján a filmek mindössze hosszú, kölséges weboldal-promók. És ez fáj, nagyon-nagyon, mert:
Mi más vagy jobb eszköz lett volna egy világ bővítésére, új ezzel-nőttem/növök-fel rajongók szerzésére és a régiek megszeretgetésére, mint egy néhány kötetes regény, amely végigvezet minket egy amerikai kisgyerek szemszögén keresztül a varázslóvá válás útján? Benne lett volna minden, ami Harry Pottert Harry Potterré tette: gyerekek, iskola, barátság, felnövés, kalandok etc. Ugyanakkor lehetőség nyílt volna egy másmilyen rendszer bemutatására! Mekkora parát lehetett volna már lefesteni azzal, hogy szerencsétlen 11 éves kölyök ott áll a négy ház négy kőszörnye előtt és akkor csak az egyik - vagy több - megmozdul! És jöhetett volna Macusa meg minden, ahogy a Harry Potterben gördülékenyen ment a Minisztérium és az iskolán kívüli mágusvilág bemutatása, nem hinném, hogy itt akkora nehézségek akadtak volna. Az alap séma nyilván tükrözte volna a korábbit, de már az ottani történelem is épp elég különbséget szolgáltathatott volna kiindulásképp.
Rowling pedig ehhez ért. A történetmeséléshez, a karakterekhez, az emberi kapcsolatokhoz és lélekhez, a komoly hangvételhez egy gyerekeknek írt mesében. Bőven lett volna helye kifejteni mindent, amiből így csak két, felületesnek is nagy jóindulattal nevezhető órácskát kaptunk. Nem minden nagy és jó film mögött áll regénnyi háttér, vázlat vagy alap. De Rowling nem forgatókönyv író és ez nagyon kiütközik.
Elveszett a saját világában, a gondolatfüzérben, amit a "hogyan jutottunk idáig" köré tekert, közben pedig nem vette észre, hogy ez az eredeti történet szempontjából lényegtelen, mert annak kimenetelén semmit se változtat. Igazából nem is szabad, hogy változtasson...
A maga által felépített világ keretei közt akart maradni, a régihez visszanyúlni, de attól némileg eltávolodni és ez a kettősség egy - mondjuk ki - Star Warsra hajazó előzményszériában manifesztálódott.
Harry Potter története volt A történet Rowling világában. Nem véletlenül indított vele és nem mondjuk Credence-szel, mostanra pedig hiába gondolja úgy, hogy ez is érdekes lehet, csak kicicomáz vele valamit. Mint amikor készítesz egy király fotót, aztán szükségtelen effektekkel öntöd nyakon.
Ez jelenleg a Legendás Állatok: egy szükségtelen nyakonöntés (ami ráadásul a címéhez sem hű, mert sem a konfliktus, sem a fő figyelem nem a fantasztikus lények körül kulminál).
