Ron Weasley - Értelem és Érzelem

A Harry Potter történetek fő hármas fogatának tagjai közül egy mintha mindig kilógott volna kicsit az olvasók, de főleg a filmekre támaszkodók körében: Ron. Mi értelme? Nem csinál semmit. Nem ad hozzá a nagy egészhez semmit. Comic relief, semmi más, miért ne lehetett volna kihagyni? Baromságokat csinált és mondott, idegesítő volt a féltékenykedésével stb.

Mindezekre nem egyszer egyetértően bólogattam, aztán megtörtént az áttörés: elkezdtem gondolkodni. Félelmetes ilyesmibe fogni, sokan egész életükben elvétve, ha próbálkoznak vele. Abból indultam ki, hogy Rowlingnak jól körülhatárolt elképzelése volt a történetről, mint azt korábban írtam, főleg az első négy rész kapcsán. Aki valóban inkább egyfajta színesítő elem volt, arra csak akkor "pazarolt" több oldalt, bekezdést, ha az események szempontjából szükséges volt. Példának okáért: a Titkok Kamrájában a hugrabugos Justin - mint mugli származású áldozat - és a hangzatos kijelentéseiről, feltűnősködéséről elhíresült Ernie viszonylag sok figyelmet kapnak. Utóbbi főleg akkor, amikor Harry a könyvtárban kihallgatja őt (nem mellesleg itt és tőle tudjuk meg, hogy annak idején élt az a feltételezés, hogy Harry azért tudta túlélni a gyilkos átkot, mert még Voldemornál is hatalmasabb sötét varázsló lehet).

Cedric is a harmadik könyvben bukkant fel, mintegy felvezetésképp a negyedik kötethez, Chóval egyetemben. Seamus és Dean pontosan annyi teret kapott, amennyi évfolyam- és háztársaknak járt, Neville pedig azzal párhuzamosan került egyre inkább előtérbe, ahogy nőtt, fejlődött a karaktere és elkezdte próbálgatni az oroszlánkarmait - vagyis volt értelme őt jobban előtérbe helyezni.

Mindebből kiindulva Ron nem lehetett pusztán comic relief - arra úgyis ott voltak az ikrek, bár meg kell hagyni, voltak olyan megszólalásai, amik után hangosan hahotáztam (a kedvencem a Félvér Harcegben a "- Rendes tőled, hogy beugrottál", mondta ezt Harrynek, miután McLaggen bezúzta  afejét egy gurkóval) -, szóval akkor mit akart vele mutatni Rowling?

Elég sok mindent, ami azt illeti!

Ron, mint barát

Nagyon nehéz őt nem elítélni. Jó szerével mindig ő volt az, aki a hármast ilyen-olyan módon szétrobbantotta, hosszabb-rövidebb időre. (Haragudott Hermionéra, mert azt hitte, Csámpás megette Makeszt; irigységből haragudott Harryre, mert bajnoknak választotta a Tűz Serlege; fújt Hermionéra Krum miatt, ettől indíttatva dacból járni kezdett Lavenderrel (hadd ne mondjam, milyen húzás volt ez mindkét lánnyal szemben...); majd végső döfésként, teljes elégedetlenségben és hisztiben elcsörtetett a horcrux-vadászatról.
Nagy taps!

Igazság szerint Ronra hárult a barátság próbáratevésének hálátlan feladata. Külső tényező hihetően nem állhatott volna közéjük, ha nincs köztük legalább egy, aki elég heves és meggondolatlan ahhoz, hogy engedjen ezeknek a hatásoknak, belső frusztrációtól vezérelve. Egyébként pontosan egy ilyen dühös-frusztrált megszólalásnak köszönhető, hogy Hermione végül a barátjuk lett. Ha nem bántja meg, nem menekül a mosdóba, nem zárják össze a troll-lal, nem rohannak megmenteni és Harry talán sose tudja meg, mit őriznek a kastélyban. Kissé faramuci ugyan, hogy egy sértés ekkora barátságot eredményez, de fontos leszögezni, hogy Ron minden botlását tettekkel hozta helyre. Plusz ez az első eset előre vetítette, hogy kik között lesz később a legtöbb kisebb-nagyobb veszekedés.

Ron mindig is az első felindulást, az impulzív magatartást képviselte, őt az érzelmei vezérelték minden helyzetben, akár haragról, akár sértettségről, akár szeretetről, aggódásról, bátorságról legyen szó. Hermione ezzel szemben a racionalitás talaján állt, nem véletlenül került majdnem a Hollóhátba. Ő legtöbbször csak akkor kockáztatott, vetette bele magát szabályszegésbe, ha azzal nagyobb ügyet szolgált (pl.: Százfűlé-főzet, Dumbledore Serege, meg az egész illegalitásba vonulás Harryvel együtt). Ha elvesztette a fejét, akkor is ésszel érvelt, kiakadásának legfőbb forrása pedig az érzelmek - Ron - túláradás szokott lenni. Harry képviselte az arany középutat közöttük. Hajlamos volt elvetni a sulykot (Tűzvillám miatti fújás Hermionéra), fejjel rohanni a falnak (Sirius "mentési" akció a Minisztériumban), ugyanakkor hallagott a józan észre és nem egyszer fordult elő, hogy inkább bölcsen hallgatott, semminthogy odaszúrjon valakinek, mert tudta, hogy annak semmi értelme se volna.

Ezek miatt lett volna irreális, ha az ideiglenes "szakítás" előidézője Harry vagy Hermione lett volna, viszontagságok kiállása nélkül viszont másképp aligha bizonyítható egy barátság ereje.

Ő az a barát, aki sértettségből, irigységből faképnél hagy, de az elsők közt siet a segítségedre. Bonyolult és összetett kapcsolat az övé Harryvel. Nehéz valakit úgy támogatni, kitartani mellette és szeretni, hogy közben vágyjuk mindazt, ami az övé, hiába nem kérte sose. Folyamatosan elnyomni ezeket a hangokat, felülemelkedni rajtuk és figyelmen kívül hagyni őket borzasztóan nehéz feladat, Ron pedig ebben igenis erős. Gondoljunk bele, mit látott Edevis tükrében! Dicsőségre és elismerésre vágyik úgy, hogy egy dicső és elismert ember legjobb barátja - mintha valaki folyamatosan kínozná magát. És ennek ellenére csupán kétszer inog meg. Igaz, hogy azok drabális mutatványok voltak, ugyanakkor szükségszerűek. Ráadásul egy Ron-kaliberű karaktertől furcsa is lett volna, ha nem tapasztalunk ilyesmit.

Ron, mint információ forrás

Egek, de sokat elvettek tőle ezen a téren a filmek! Annyira sokat és olyan alattomosan, hogy egy ideig megesküdtem volna rá, hogy a "sárvérű" kifejezést valóban Hermione magyarázta el. Pedig minden esetben a könyveket olvastam előbb, nem egyszer, nem kétszer és figyelmes olvasó is vagyok. (Általános problémája lett mondjuk a filmeknek, hogy Hermionénak túl sok pontot adtak pluszban és ezzel a fiúkat csorbították. Ez remek erős női karakterré tette minden lány számára, de a finom balansz kibillent, ami a három főszereplő között volt.)

Főleg az elején mutatkozott meg, hogy minden, varázsvilágban köztudott dologra Harry számára Ron volt a válasz. Méghozzá szégyenkezés nélkül! Ron olyas valaki volt, akitől Harry minden további nélkül kérdezett, mert barátja sose lenézően vagy gúnyosan felelt tudatlanságára, legfeljebb rácsodálkozott, hogy mennyire nem evidens egy kívülálló számára sok minden, ami neki tökéletesen természetes. (Különleges lények létezése, hop-porral utazás, zsupsz-kulcs, Azkaban, kerti törpe, házimanók rabszolgasága, óriások természete, sárvérű-aranyvérű kifejezés jelentése stb.) Ő lett a kulcs az ismeretlen világ kapujához, és bár Harry bújhatta volna a könyveket, inkább amellett döntött, hogy a "nem hivatalos" tudás-forrást választja. Ron tette számára személyesebbé az újabb és újabb apróságokat, emellett tekintve, hogy 11 éves koráig egyetlen barátja sem volt, de rettenetesen vágyott rá, nyilvánvalóan nem az elszigetelődést választotta a kötetek magányában.

Ron a varázsvilág lexikálisabb tudása mellett annak reakcióit is szállította Harry számára. A legerősebb kirohanást intézte mindenki közül, amikor Malfoy sárvérűnek tituálta Hermionét. Ő volt az, aki cseppet se ütközött meg a házimanók sorsán, sőt, még győzködte is Hermionét, hogy a manók jól érzik így magukat, elégedettek a helyzetükkel. Voldemort nevétől a három barát közül ő tartott a legtovább és ő kérte a hetedik könyvben, hogy váltsanak vissza Tudjukkire - nem gyávaságból, hanem mert hármójuk közül ő volt az egyetlen, aki neveltetés révén is ebben nőtt fel. Zsenge kora miatt viszont nyilvánvalóan nem lehetett válasz mindenre. A Halálfalókkal és a Sötét Jeggyel ő se nagyon tudott mit kezdeni, csak választ követelt rá a felnőttektől - ezzel pedig szépen kiemelte, milyen szakadék húzódik nem csak mugliszármazású és varázsvilágban nevelkedett, hanem varázslóháborút megélt, és az után született között. Messze nem ugyanaz a tapasztalat.

Az egyik kedvenc pillanatom tőle, amikor újraolvasva a Halál Ereklyéit felfedeztem, hogy Ampóktól segítséget kérvén ő az egyetlen, aki visszavakkan a koboldnak, amikor az a fejükre akarja olvasni a varázslók bűneit. Minden benne van, ami Ron. Az impulzivitás: hiába múlik rajta értékes segítség, akkor is visszaszól, felesel. Az önérzetesség, ami vele kapcsolatban nem olyan sokszor merült fel, legalábbis nem úgy, hogy ne társult volna mellé negatív élmény, itt viszont a színtiszta varázslóönérzet, büszkeség korhadt fel benne. A családi háttér: mindig elaludt Mágiatörténeten, mégis tökéletesen tisztában van a kobold-varázsló viszonnyal, a szükséges tudás a rendelkezésére áll.

Nagyon fontos és pontos rálátást engedett Harrynek a varázslók világára, előítéletekkel, berögződésekkel, szokásokkal, különbségekkel és hasonlóságokkal. Annak oka, hogy idővel ezekből kevesebb van, vagy a válasz idősebbektől érkezik az, hogy Harry is egyre otthonosabban mozog a világban, és olyan kérdései lesznek, amikre Ron sem ismerheti a választ, mert a cselekmény nagyobb mértékeket ölt, a szükséges információ már nem a hétköznapok megértésének szintjén mozog.

Ron, mint kontraszt

Két ember elé állított tükröt.

Először is ott van Percy. Fizikailag is egymáshoz mérte őket Rowling, amikor Ront Percyhez hasonlóan  nyúlánk alkatúnak nevezte, kiemelve, hogy nem olyan zömök, mint mondjuk az ikrek. Finom árnyalása a testvérek közötti különbözőségeknek, hasonlóságoknak. Bizonyos értelmeben mindketten ugyanazt az utat járták be. Mindketten hátat fordítottak olyanoknak, akiket szerettek (barátok, család) és végül mindketten visszatértek, a hibáikat, tévedéseiket belátva, tettekkel bizonyítva, hogy megtérésük végleges. (A Tűz Serlegében Ron visszatért, de a Halál Ereklyéiben bizonyított igazán, Harry megmentésével. Ugyanígy Percy a visszatérése pillanata után hezitálás nélkül vetette bele magát a harcba a családja oldalán.)

Percy volt az, aki ténylegesen felajánlott egy másik, Harrytől független utat Ronnak a Főnix Rendjében, amikor azt a szívhez szóló levelet írta neki. Harry reakciója kissé furcsának tűnhetett, hiszen mind tudjuk, hogy a két fivér sose jött ki egymással olyan jól, ráadásul a hármasban akkor tökéletes volt a béka-nyugalom-szeretet, így indokolatlanul jöhetett Harry felajánlása, hogy nyugodtan hagyja el őt Ron, nem lesz erőszakkal a barátja. Csakhogy Harry tökéletesen emlékezett Edevis tükréke, az előző évi féltékenységi rohamra - egy szóval nagyon jól ismerte Ront, annak irigykedő, becsvágyó oldalával együtt. Egyáltalán nem volt olyan egyértelmű, hogy nem kísérti meg a lehetőség. Ugyanakkor itt is kijött Ron tettekkel történő megerősítése: válaszüzenet helyett egyszerűen széttépte bátyja levelét, ezzel téve egyértelművé, hogy nem fog a nyomdokaiba lépni.

Másodjára: tudjátok-e, ki adhatta volna még meg mindezt Harrynek? Fel is ajánlotta mondjuk és ő volt az első évfolyamtárs, akivel a fiú beszélt. Bizony: Draco Malfoy.

Ő a másik, ép aranyvérű családból származó, Harry-korú. (Neville-t a szülei tragédiája miatt nem veszem ide.) Pusztán a családi hátteret nézve ők azok, akik ugyanolyan esélyekkel indultak a történetben, csak épp az érem két oldalán. Egyértelmű, mennyivel másabb hatást gyakorolt volna Draco Harryre, mint Ron a legalapabbaktól kezdve.

A Weasleyk és a Malfoyok két élesen, már-már szélsőségesen eltérő nézetet mutattak meg mind a fiúkon keresztül, egyénre lebontva, mind kolletíven, családként. Érdekes megfigyelni, hogy Ron ugyan többször nehezményezte szegénységüket, arra viszont soha egy rossz szava nem volt, hogy vérárulóknak lettek kikiáltva. Sok mindent próbált kompenzálni, de ezzel egy pillanatig sem volt problémája, sehova se próbálta behízelegni magát, hogy ezt a "szégyent" lemossa.

Mindkettejükben él a megfelelés kényszere, a mások felülmúlásának vágya, hogy túltegyenek mindenkin, miközben a saját határaikat feszegetik. Draco egyértelműen a Dumbledore megöléséről szóló feladatban, hivatalos Halálfalóként, a családjáért. Ron leginkább a medál-horcrux elpusztításakor. Tökéletesen megmutatkozik, hogy neki sosem a külső ellenfelek okoztak igazi gondot, hanem a saját vívódása, kétségei, bizonytalanságai, önmagába vetett kétkedése.

Draco azt hiszi, többre képes, mint amire tartják és szüntelenül ezt akarja bizonygatni, sértett, amikor kiderül, hogy bárki jobb, több, értékesebb nála. Ron azt hiszi, hogy kevesebb, mint mások körülötte, és minden konfliktusa ebből fakad. Ha elbukik, ügyetlen, keserűsége önmagának szól, de másokon vezeti le (lásd az első könyv Hermione-incidensét, vagy a hatodik rész kviddicsedzéseit az első meccs előtt). Ugyanakkor, ha tudja, hogy valamiben biztosan jó, azzal nem kérkedik (varázsló-sakk). Ezzel szemben Draco mindennel kérkedik, akár az ő érdeme, akár nem, és ennek a leépülése megy végbe a Félvér Hercegben.

Ron cseppet sem könnyű eset, ezt meg kell vallani. Nehéz kihámozni a jelentőségét egy ponton túl, még nehezebb őt megérteni, amikor ész érveket meghazudtolva emberien viselkedik. Bosszantó, mert igazi, esendőségével pedig a saját gyarlóságunkra emlékeztet, amivel senki se szeret szembesülni. Emiatt ő az, aki kimondja, kifejezésre juttatja mindazt, ami benne van, akár jó, akár rossz. Ő vágja Harry arcába, hogy azt hitték, tudja mit csinál, amikor elindultak horcruxokra vadászni - kimondja Hermione helyett, valósággá teszi Harry félelmét. Ő a nyers erő, ami miatt mind kénytelenek szembe nézni a belső megpróbáltásokkal, a kellemetlenségekkel és nem söpörhetik azokat a szönyeg alá, úgy téve, mintha nem is léteznének. Hálátlan, de nagyon fontos szerep a Bölcsek kövétől a Halál Ereklyéiig.