A Legendás Állatok: Grindelwald bűntettei... olyan mértékű elégedetlenséget és negatív kritikahalmot szült, hogy jószerével úgy ültem neki a megnézésének, hogy felkészültem rá: ki fogok akadni, rettenetesen borzasztó lesz, vég nélkül kiverdesi a biztosítékot. Ehhez képest két óra elteltével úgy keltem fel előle, hogy hé, ez egész jó volt!
Csak néhány dolog hibádzott, kezdjük is azokkal, hogy aztán csemegézhessünk a jobb falatokból!
Előre szólok, SPOILER várható!!!
Ahogy azt sokan, sok helyen, sokféle módon kifogásolták már: McGalagony puszta jelenléte (-8 évesen...); Nagini súlytalansága; Dumbledore Átváltoztatástant tanított, nem pedig SVK-t a könyvek szerint; rettenetesen sok szereplő, ezerfelé ágazó cselekmény; vérszerződés Megszegheettlen Eskü helyett; az egész film egy nagy expozíciónak tűnik, majd átcsap a megoldásba, lezárásba; a végső csavar teljesen irreális és felborít mindent, amint a Dumbledore családról eddig elég részletesen megtudhattunk.
Ássunk mélyebbre!
McGalagonyt nem részletezem. Felesleges azzal védeni Rowlingot és/vagy a filmet, hogy Minerva anyjáról, nagyanyjáról van szó, mert - sajnos - nem. Ez egy fancervice-ből származó banális hiba. Ennyi. (Bár azt tegyük hozzá, hogy a színésznő szerintem elég reálisan formálta meg, milyen lehetet fiatalon McGalagony, habár kétlem, hogy egy ekkora varázserővel rendelkező boszorkány végigkergetne a kastélyon egy diákot ahelyett, hogy rontással megállítaná.)
Nagininak sajnos jelenleg annyi jelentősége és cselekménybefolyásoló ereje sincs, mint Newt (így fogom hívni, nem érdekel a magyar elnevezés) furmászának. Olyan szegénykém, mint bármelyik, heteroszexuális férfiközönségnek szóló, soviniszta reklám, amiben a nő puszta dekoráció. Nem túlzok, Nagini egy élő tapéta a filmben, semmi egyéb. Egyszer majd biztosan lesz jelentősége, de jelenleg annyival több és fajsúlyosabb kérdés vár megválaszolásra, történeti lyuk betömésre, hogy pont leszarom Voldemort koreai kígyónőjének hátterét. (Amúgy nem értem, miért nem indiai a nő, de ez már olyan szintű szőrszálhasogatás, aminek nem vagyok hajlandó több sort szentelni.)
Dumbledore, mint SVK tanár. Ha nagyon akarom, ezt meg tudom menteni. Voldemort roxforti évei alatt Dumbledore valóban Átváltoztatástant tanított, olyannyira, hogy senkiben soha fel se merült, hogy mást is taníthatott volna. A filmben, amikor először látogatunk el az iskolába, a minisztérium embere közli szeretett professzorunkkal, hogy többet nem taníthatja ezt a tárgyat. Szóval technikailag ezzel magyarázható immel-ámmal a dolog, ráadásul egy pillanatig se említik, hogy mióta tanított SVK-t, így elképzelhető, hogy csupán pár hónapról beszélünk. Remélem azért érzitek az izzadtságszagot, amivel ezt próbáljuk a legtöbben védeni.
Az itt a legnagyobb baj, hogy ha egy film - vagy igazából bármi - kapcsán valamit a rajongóknak kell kimagyarázni, akkor az már régen rossz. Ne a kreált teóriák igazoljanak valamit.
Oh, és még valami: bilincsek. Dumbledore-nak. A minisztériumtól. Akik olvastuk a regényeket, egy igen éltes, bölcs, megfontolt és nyugodt varázslót ismerhettünk meg, aki minden empátiája mellett - vagy épp annak ellenére - sem volt hajlandó megalkuvásra a Mágiaügyi Minisztériummal szemben, ha az korlátozni, irányítani próbálta őt és/vagy az iskolát. Inkább ártlamatlanította a minisztert, annak csatlósaival együtt az igazgatói irodában és vállalt egy Siriusra inkább jellemző szökevény életmódot, semminthogy engedelmesen elvonuljon, félreálljon. Itt azonban jámboran tűrte azt, amit véleményem szerint egyetlen csettintéssel megakadályozhatott volna. Na mindegy.
A temérdek szereplővel és szereteszaladó történettel csak egyetlen, ám igen kardinális probléma van: ember legyen a talpán, aki követni tudja őket, nem kever össze egyeseket másokkal és tisztában van vele, ki kinek az oldalán áll, ki ellen harcol. A magam részéről ha nézek/olvasok valamit, odafigyelek. Nagyon. De ebben az esetben sajnos megesett, hogy felcseréltem, összekevertem egyik varázslót a másikkal és árulónak tartottam, amikor kiderült, hogy ja, nem is ő volt az, hanem a másik... A csavaros történet jó. Az összezavaró és sok szereplővel zagyvált már nem annyira.
A vérszerződést vegyes érzésekkel fogadtam. Egyfelől az ilyen kényszerítő mágiára már van egy erősebb, durván komolyan gondolt verzió, a Megszeghetetlen Eskü. Ez inkább ilyen: Eskü Light. Jól magyarázza, miért nem léphet fel komolyan Dumbledore Grindelwald ellen, nem az az érzelmes, érzelgős indok, amire szerintem mindannyian számítottunk, mégis... Lássuk be, hogy egy jól felépített belső vívódás sokkal tartalmasabb és maradandóbb élményt nyújt, mint egy külső kényszerítő tényező. Éppen ezért ez a szerződés nekem egy megúszós választásnak tűnik Rowlingtól. Működik, de akaratlanul hagy maga után némi csalódást.
A könyvektől megszoktuk, hogy a jelentéktelenebb szereplőknek is olyan mélység jut sokszor osztályrészül, hogy amikor rájuk vetül némi rivaldafény, leteszem az arcom. Újraolvasva mindig találok egy-egy apró részletet, ami tovább árnyalja az adott szereplőt és ezt imádom. Ebben az esetben viszont sajnos semmi ilyesmit nem tapasztaltam.
Credence családi háttere... Őszintén szólva én jobban örültem volna, ha az derül ki, hogy Lestrange. Szebben simult volna a kánonba és Letának nagyobb katarzist ad, hogy egy egész életen átívelő önostorozás után némi megváltást nyer. Ugyanakkor Credence számonkérhette volna, vádolhatta volna, és az egészből egy nagyon érdekes testvérviszonyt lehetett volna kibontani! Akartam, hogy ez legyen! Erre... felvonultatnak egy sötét és erős háttértörténetet - amiről nekem egyből az ugrott be, amikor Remus a harmadik kötetben elmesélte az életét -, ami az enyhén szájbarágós expozíció-jellege ellenére is működött, majd paff, agyonverték egy másik expozícióval. És ettől... röhejes lett. Amolyan: hallgasd, itt a sztorim! NEM, az enyémet hallgasd, az jobb!
Aztán jött Grindelwald és közölte, hogy az övé ugyan nem jobb, DE legalább kiborít mindenkit. S lőn Aurelius Dumbledore. (Újabb szőrszál: már nem azért, de a Corvus mennyivel jobban hangzik, mint az Aurelius?)
Kell mondanom, hogy mennyire felborítja a kánont? Körülbelül annyira, mint McGalagony meg-sem-születtem-de-már-tanítottam esete.
Aki Harry Potter világából csak a filmeket kapta, nos azokat őszintén sajnálom, mert elképesztő élménytől fosztják meg magukat a könyvek híján, másrészt nekik esélyesen nem olyan durva ez a "csavar", mint azoknak, akik több háttérrel rendelkeznek. Nekik talán csak egy "mehhh", ha rosszul sült el a meglepetés. Az is lehet, hogy izgatottak (bár akkor is felsejlhet bennük, hogy bizony a 8. Potter-filmben, amikor Ariana történetét mesélték, a világon sehol sem volt róla szól, hogy valaha létezett volna egy harmadik fivér).
Bár ismételten, aki csak a filmekre hagyatkozott, annak a fejében el se tudom képzelni, mennyi megválaszolatlan kérdés tobzódhat! Egyszer talán nekiülök összeszedni, hogy egyes filmekből milyen kardinális infókat hagytak ki, de az nagy maraton lesz. És nem a rigolyás fan szól belőlem, hanem a jól felépített történeteket szerető ember. Szeretem, ha valami következetes, ennyi az egész.
(Amúgy észrevettétek, hogy rendben van, hogy a főnixet használják igazolásul, de az a madár fiókaként már korábban is ott volt Credence-szel, ráadásul egy cirkusztól szöktek meg, ahol mindenféle lény volt, így esélyesnek tartom, hogy a madarat valójában "lenyúlta" onnan, mert megsajnálta. Azt pedig tudjuk, hogy milyen hűséges háziállatok, így elképzelhető, hogy hálából, hűségből maradt Credence mellett. Szóval... nekem annyira nem igazolja a dumbledore-ságát, inkább hajlok afelé, hogy Grindelwald becsapta őt, ezzel viszont az a gond, hogy ha így van, akkor ettől a ponttól egyetlen szavát se hihetjük el - és abban sem lehetünk biztosak, hogy a film igazat mond nekünk.)
Ennyit a negatívumokról, így is több szó esett róluk, mint kellett volna.
Nyergeljünk át mindenre, ami jó volt!
Ezra Miller. Csak így, ennyi. Vádolhatnak fanatizmussal és én büszkén vállalom.
Tovább.
Johnny Depp legeslegnagyobb döbbenetemre jó választás volt! Az előző film végén fel voltam rá készülve, hogy a falba verem majd tőle a fejem. Egyetlen fohászom volt vele kapcsolatban, ami úgy néz ki, elérte Rowlingot és Yatest: ne legyen Jack Sparrowsan őrült zsenis. Imám meghallgatásra lelt és Depp képes volt egy visszafogottabb alakítást hozni úgy, hogy közben súlya volt a jelenlétének. Továbbra is sajnálom, hogy nem tartották meg Colin Farrellt, de már nincs bennem a kezdeti ellenérzés. Mindezt a változást egyetlen gifben tudom a leginkább prezentálni:
A karmester, aki finom jelzésekkel, mozdulatokkal dolgozik, hallgattat el eréjes hangokat, horgaszt fel halk suttogásokat, teremt pöccintéssel némaságot és kelt suhintással hangzavart. Ripacskodás nélkül. És ez a legjobb benne! Nincs szükség fura rángásokra, gesztikulálásra ahhoz, hogy elérje a kívánt hatást. Manipulál, irányít, édesget, megtéveszt, méltósággal zsarnokoskodik. Voldemort is jó volt a megtévesztésben, ám esetében mindig azt éreztem, hogy a csendes nyugalom és visszafogottság csak hatalmas erőfeszítéssel elért önuralom, ami féken tartja a mélyben ordító őrületet. Ez főleg a Dumbledore-ral közös jelenetiben mutatkozott meg leginkább a könyvekben. Amíg az öreg varázsló rendíthetetlen béketűrése valódi volt, addig a Sötét Nagyúr mindezt csak mímelte, maszkként használta. Grindelwald ugyancsak agresszívebb felhangú, mint Dumbledore valaha volt, de messze áll attól az őrülettől, ami Voldemortban lappangott és olykor fel-felvillant. Nem üvöltözik, nem kínozza értelmetlen hatalomfitogtatásképp azon követőjét, akiről tudja, hogy nem teljes szívből szolgálja, követi. Egyszerűen, amikor elérkezik a pillanat, annak saját bizonytalanságát használja fel ellene és végső soron azzal öli meg. Nincs kacaj, elégedettség, káröröm, heves gesztusok, csak a rideg tényszerűség, az egész kriptajelenetet pedig - véleményem szerint - a legjobban zárja.
"I hate Paris."
Mindezt olyan hangsúllyal, amiből kihallható (az eredeti nyelven) az a fajta frusztráció, amit valaki több órás, majdhogynem eredménytelen nyűglődés után érez. Nincs toporzékolás vagy hiszti, csak finom, de nyílt kimondása annak, hogy mennyire kellemetlennek találja az egész műsort, ami párizsi kiruccanásának végére kerekedett. Úgyhogy angolosan távozik.
Imádtam!
Hasonló lelkesedést váltott ki belőlem a látvány. Szögezzük le, igencsak szegény teljesítményt nyújt egy film, ha a leginkább értékelhető pontja a látvány. Ugyanakkor elvesz az élményből - főleg egy fantasy esetében -, ha kilóg a lóláb látvány terén. Optimális esetben a kül- és belcsín együtt érik el a kívánt, pozitív hatást. Nos, itt a belcsín érezhetően sántít, amit a külsőségek igyekeznek ellenpontozni, méghozzá elég ügyesen! A környezet díszes, a mágia minden megnyilvánulása monumentális és erőteljes, mégsem esik túlzásba (talán csak a végjátéknál). Az egyes helyek különcsége, furcsasága, mágikus trükkjei szívmelengetőek, felébresztik a régi vágyat, hogy ha csak órára is, de barangolhassak ezeken a helyeken.
Newt táskája, lakásának lények számára kialakított pincéje továbbra is mindent visz! Egyszerűen érezni rajtuk, hogy élvezet volt kitalálni, megalkotni őket, szívesen vesztek el benne a készítők, mindez pedig kifizetődött.
Amit viszont egyre inkább hinyálok: hol marad a különbség a muglik és a varázslók megjelenése között? Nem kell nagy dolgokra gondolni, az utolsó Harry Potter filmekben nagyon finom jelzésekkel dolgoztak kosztümök terén és elérték a kívánt hatást. Nem volt nevetségesen mesebeli, vagy befogadhatatlanul kirivó az eltérés, mégis hordozott némi pluszt és ránézésre meg lehetett különböztetni muglit és varázslót/boszorkányt. Az új érában zavar, hogy fogalmam sincs, hőseink épp kik között járnak-kelnek. Jackob és Newt úgy beszélgetnek egy kávézó előtt, asztalukon egy megbűvölt tollal, mintha a francia Abszol úton lennének, talán ott is vannak, nem tudom, mert SEMMI sem utal erre. A közelükben üldögélők tökéletesen muglisak. (És ha már Abszol út: a londoniról kapásból megmondani, hogy kiknek épült-készült, a párizsi ellenben ugyanolyan, mint bármelyik közönséges utca, egyetlen pikantériája először a cirkusz, ám ahogy az odébbáll, a varázs is megy vele.)
Összességében én jól szórakoztam, bár hangsúlyozom, ebben szerepet játszott nagy valószínűséggel az is, hogy a filmet kritizáló hangoknak hála a nullánál is kevesebb elvárással ültem neki. Emiatt nem tudom biztosan kijelenteni, hogy mindez nem befolyásolt. Láttam a hibáit, hiányosságait, ugyanakkor amit sikerült eltalálniuk, arra egy szavam sincs.
A legtöbb hiánya és gyengesége gyaníthatóan abból fakad, hogy Rowling regény- és nem forgatókönyv író. Érezni, hogy hiányzik egy kifejtett, végigvezetett, regényes háttér az egész mögül, amit megpróbálnak a Pottermore-on fellelhető háttérinfókkal pótolni. Ezzel az a baj, hogy ha egy film teljeskörű megértése, a teljes élmény megszerzése kutatómunkát igényel, akkor a film nem végezte el a feladatát. Ez a problémám a Harry Potter adaptációkkal is: képtelen voltak egy koherens, logikus, erős, önálló alkotást létrehozni. Aki nem olvasott, az nem szerezte meg ugyanazt az élményt, és az, hogy "de hát ezek rajongóknak készültek", nem mentség, nem érv. Máskülönben ugyezt ráhúzhatnánk az összes képregényfilmre és más adaptációra is.
(Ha meg itt - is - ez az alapfelvetés, akkor a Tekergők korszakából készítettek volna filmeket.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése