Legendás állatok - a prequel átok

Gyűrűk Ura, Star Wars, X-Men, Harry Potter. Hatalmas rajongótáborral rendelkező, műfaj- és korszakmeghatározó világok, történetek, bennük ikonikussá vált karakterekkel, őket alakító színészekkel. Képesek vagyunk órákig beszélgetni, vatatkozni róluk, maratont tartani nézés-olvasás terén egy esős hétvégén és jaj annak, aki szidni meri őket!

Akad azonban kevésbé kellemes közös vonásuk is, történetesen: mindegyiknek van már előzmény filmje. Filmjei. És jajjj de nem érnek az eredetiek nyomába! Talán egyetlen franchise kapcsán se tapasztaltam még akkora felháborodást, mint ami a Star Wars előzmény-trilógia körül eszkalálódott, a Hobbit áldozatául esett az időszakot jellemző " tagoljunk mindent több részre, hogy több pénzzel húzzuk le a nézőket, akkor is, ha nincs annyi tartalom, ami elvinne a hátán három filmet" filmkészítési attitűdnek, mellettük a Fassbender-féle X-Men előzmény-széria kifejezetten jól muzsikál! Nem érződik igazán előzménynek, inkább reboot, újragondolás és újbóli feldolgozása a képregények egy-egy történetszálának. A formula pedig működik, az Elsők jó lett, az Eljövendő múlt napjai számomra előlépett kedvenc X-Men filmmé, és még az Apokalipszis is egy kellemes, bár elődeinél gyengébb alkotás lett. (Ami botrányosan pocsékra sikeredett X-Menék háza táján az sajnos a Wolverine - Rozsomák/Farkas - volt. Ne nézzétek meg!)

A mainstream nagyágyú felhozatalának ezen szeletéből is jól látható, hogy bizony ritka, amikor egy előzmény történet jól szerepel és nem okoz instant vérhányást a rajongók körében. Tegyük a szívünkre a kezünket, azért mind fenntartásokkal fogadjuk, ha egyik-másik hőn szeretett alkotásunkról meghalljuk, hogy előzménysztorit kap. Bevallom nőiesen, én bizony összeszorítom a farpofám, miközben kezemet imára kulcsolva fohászkodok, hogy ne érezzem magam kínosan a megnézése közben. Ne legyen cringe! Úgy áll a dolog, hogy ha már eddig eljutunk, felülmúlták a várakozásaimat. De miért? Miért kell ilyesmit újra és újra átélnünk és miért nem tanulnak a jelek szerint az alkotók mindebből?

Egyrészt, mert amíg megfelelő bevételt hoz valami, sikerként lehet elkönyvelni, és igen kicsi kockázattal jár egy már bejáratott, tömegek által megszeretett mű előzményét legyártani. Szinte biztos, hogy megtérül, mert a rajongók nosztalgiázni akarnak, feleleveníteni azt, amit szerettek és az első filmre biztosan beülnek.

Másrészt pont ebből a táborból tudnak még több és több pénzt kicsikarni a felturbózott marketing-kampányokkal, az üres, de jól hangzó ígéretekkel, s talán kicsit kevesebbeket, de azért még becsábítanak a második körre is a mozikba.

Harmadrészt ott lebeg a kicsi, de létező esélye annak, hogy hátha jó lesz. Ebben bízik leginkább mindenki a kulisszák mögött, előtt, körül, benne, alatta, fölötte...

A Harry Potter esetében is ebben bíztunk, ám mára egyre szembetűnőbb, hogy hol csúsztak el nagyon-nagyon.

Az első Legendás állatok idején, látatlanban megjegyeztem, hogy bátor vállalkozás a kocepció, mert nyúlhattak volna a már bejáratott és talán az egész rajongótábor által szeretett Tekergő-érához is. Az egy maximális biztonsági játék lett volna, ami talán hasonló módon csapódik a földbe és a közízlésbe, mint a Star Wars előzmény tette. Afölött is örvendtem, hogy a rendezői széket az a Yates foglalta el, aki az utosó négy HP filmet készítete, kvázi nem teljesen kívülállóként csöppen bene Rowling varázslatos világába, hanem egy abban tapasztalt, rutinos rendező ragadja meg a gyeplőt. És persze ott volt naiv, gyermeki lelkem, ami túl a negyed évszázadon is őszinte ártatlansággal hitte: Rowling tudja, hogy mit csinál.

A lehetőség abszolút adott volt! Friss, ismeretlen éra, öreg motorosokkal a színfalak mögött, mi baj lehet? Nos... visszatértünk az otthon tüze (Anglia, Roxfort, Dumbledore) mellé és ez az izgalom kasztrálását jelentette. Nem kifejezetten a halálát - még! -, de csúf övön alulit kapott. A legnagyobb adrenalin-löketet az adja, hogy vajon Rowling képes lesz-e hihetőre kerekíteni a végén mindazt, ami most üvöltve lóg ki a kánonból, ennek pedig optimális esetben nem így kéne lennie.

Tudom, mi történt Grindelwalddal, mert az írónő évekkel a filmek előtt elspoilerezte. Tudom, mi lett Dumbledore-ral, mert ugyancsak J.K. elspoilerezte (ezek után a titoktartása ösztönző hashtagje kissé... érdekes). Nagini hüllő hidegen hagy nagyjából mindenkit, Newt írt egy tankönyvet, hip-hip, Credence/Aurelius a Harry-érában a legcsekélyebb mértékben sem volt számottevő, így most Dumbledore-nak beállítani puszta hatásvadászat, ami az indulatokon túl nem sok eredményt vagy érdekességet szül. Az a baj, hogy javarészt tudjuk, hova fog kifutni a nagy egész és emiatt nincs meg az a fajta izgalom, mint például Harry és Voldemort esetében: vajon Harry túlélheti, vagy meghal a főszereplő egy szebb jövőért? Itt tudjuk, hogy a nagy gonoszt bebörtönzik, a legyőzője pedig Albus. Pont, ennyi. Innentől mindenki más csak háttértáncos, és kétségbeesetten próbálják bizonygatni, hogy ők igenis fontosak.

Nincs igazán miért-kiért izgulnunk. Credence az egyetlen, aki a gárdából valamilyen bizsergést fenntart, de mint említettem korábban, ez igencsak kétes megtiszteltetés a körülmények ismeretében.

Ami pedig még mindezeknél is szomorúbb: az új filmek a régi rajongóknak szólnak.

Ezzel önmagában nem lenne akkora baj, csakhogy a ma kamaszaihoz az út az idősebb rokonságon át vezet. Nincs meg a közvetlen kapocs, pontosan az a varázs hiányzik, ami minket annak idején egy pillanat alatt, észrevétlenül beszippantott. Rowling itt már inkább csak világbővítést végez - immel-ámmal. Mert basszus, aki nem olvasott utána Pottermore-on Ilvermornynak, az az első filmből biztosan nem tudta meg. Vagyis ott tartunk, hogy a filmek alapja egy weboldal, amivel nem lenne baj, 2019-et írunk, szeretem a nem megszokottat. Csakhogy miféle világbővítésről beszélhetünk akkor, ha a vásznon zajló dolgok nagyjához ismernünk kell a hátteret. Ezek alapján a filmek mindössze hosszú, kölséges weboldal-promók. És ez fáj, nagyon-nagyon, mert:

Mi más vagy jobb eszköz lett volna egy világ bővítésére, új ezzel-nőttem/növök-fel rajongók szerzésére és a régiek megszeretgetésére, mint egy néhány kötetes regény, amely végigvezet minket egy amerikai kisgyerek szemszögén keresztül a varázslóvá válás útján? Benne lett volna minden, ami Harry Pottert Harry Potterré tette: gyerekek, iskola, barátság, felnövés, kalandok etc. Ugyanakkor lehetőség nyílt volna egy másmilyen rendszer bemutatására! Mekkora parát lehetett volna már lefesteni azzal, hogy szerencsétlen 11 éves kölyök ott áll a négy ház négy kőszörnye előtt és akkor csak az egyik - vagy több - megmozdul! És jöhetett volna Macusa meg minden, ahogy a Harry Potterben gördülékenyen ment a Minisztérium és az iskolán kívüli mágusvilág bemutatása, nem hinném, hogy itt akkora nehézségek akadtak volna. Az alap séma nyilván tükrözte volna a korábbit, de már az ottani történelem is épp elég különbséget szolgáltathatott volna kiindulásképp.

Rowling pedig ehhez ért. A történetmeséléshez, a karakterekhez, az emberi kapcsolatokhoz és lélekhez, a komoly hangvételhez egy gyerekeknek írt mesében. Bőven lett volna helye kifejteni mindent, amiből így csak két, felületesnek is nagy jóindulattal nevezhető órácskát kaptunk. Nem minden nagy és jó film mögött áll regénnyi háttér, vázlat vagy alap. De Rowling nem forgatókönyv író és ez nagyon kiütközik.

Elveszett a saját világában, a gondolatfüzérben, amit a "hogyan jutottunk idáig" köré tekert, közben pedig nem vette észre, hogy ez az eredeti történet szempontjából lényegtelen, mert annak kimenetelén semmit se változtat. Igazából nem is szabad, hogy változtasson...

A maga által felépített világ keretei közt akart maradni, a régihez visszanyúlni, de attól némileg eltávolodni és ez a kettősség egy - mondjuk ki - Star Warsra hajazó előzményszériában manifesztálódott. 

Harry Potter története volt A történet Rowling világában. Nem véletlenül indított vele és nem mondjuk Credence-szel, mostanra pedig hiába gondolja úgy, hogy ez is érdekes lehet, csak kicicomáz vele valamit. Mint amikor készítesz egy király fotót, aztán szükségtelen effektekkel öntöd nyakon.

Ez jelenleg a Legendás Állatok: egy szükségtelen nyakonöntés (ami ráadásul a címéhez sem hű, mert sem a konfliktus, sem a fő figyelem nem a fantasztikus lények körül kulminál).

Ron Weasley - Értelem és Érzelem

A Harry Potter történetek fő hármas fogatának tagjai közül egy mintha mindig kilógott volna kicsit az olvasók, de főleg a filmekre támaszkodók körében: Ron. Mi értelme? Nem csinál semmit. Nem ad hozzá a nagy egészhez semmit. Comic relief, semmi más, miért ne lehetett volna kihagyni? Baromságokat csinált és mondott, idegesítő volt a féltékenykedésével stb.

Mindezekre nem egyszer egyetértően bólogattam, aztán megtörtént az áttörés: elkezdtem gondolkodni. Félelmetes ilyesmibe fogni, sokan egész életükben elvétve, ha próbálkoznak vele. Abból indultam ki, hogy Rowlingnak jól körülhatárolt elképzelése volt a történetről, mint azt korábban írtam, főleg az első négy rész kapcsán. Aki valóban inkább egyfajta színesítő elem volt, arra csak akkor "pazarolt" több oldalt, bekezdést, ha az események szempontjából szükséges volt. Példának okáért: a Titkok Kamrájában a hugrabugos Justin - mint mugli származású áldozat - és a hangzatos kijelentéseiről, feltűnősködéséről elhíresült Ernie viszonylag sok figyelmet kapnak. Utóbbi főleg akkor, amikor Harry a könyvtárban kihallgatja őt (nem mellesleg itt és tőle tudjuk meg, hogy annak idején élt az a feltételezés, hogy Harry azért tudta túlélni a gyilkos átkot, mert még Voldemornál is hatalmasabb sötét varázsló lehet).

Cedric is a harmadik könyvben bukkant fel, mintegy felvezetésképp a negyedik kötethez, Chóval egyetemben. Seamus és Dean pontosan annyi teret kapott, amennyi évfolyam- és háztársaknak járt, Neville pedig azzal párhuzamosan került egyre inkább előtérbe, ahogy nőtt, fejlődött a karaktere és elkezdte próbálgatni az oroszlánkarmait - vagyis volt értelme őt jobban előtérbe helyezni.

Mindebből kiindulva Ron nem lehetett pusztán comic relief - arra úgyis ott voltak az ikrek, bár meg kell hagyni, voltak olyan megszólalásai, amik után hangosan hahotáztam (a kedvencem a Félvér Harcegben a "- Rendes tőled, hogy beugrottál", mondta ezt Harrynek, miután McLaggen bezúzta  afejét egy gurkóval) -, szóval akkor mit akart vele mutatni Rowling?

Elég sok mindent, ami azt illeti!

Ron, mint barát

Nagyon nehéz őt nem elítélni. Jó szerével mindig ő volt az, aki a hármast ilyen-olyan módon szétrobbantotta, hosszabb-rövidebb időre. (Haragudott Hermionéra, mert azt hitte, Csámpás megette Makeszt; irigységből haragudott Harryre, mert bajnoknak választotta a Tűz Serlege; fújt Hermionéra Krum miatt, ettől indíttatva dacból járni kezdett Lavenderrel (hadd ne mondjam, milyen húzás volt ez mindkét lánnyal szemben...); majd végső döfésként, teljes elégedetlenségben és hisztiben elcsörtetett a horcrux-vadászatról.
Nagy taps!

Igazság szerint Ronra hárult a barátság próbáratevésének hálátlan feladata. Külső tényező hihetően nem állhatott volna közéjük, ha nincs köztük legalább egy, aki elég heves és meggondolatlan ahhoz, hogy engedjen ezeknek a hatásoknak, belső frusztrációtól vezérelve. Egyébként pontosan egy ilyen dühös-frusztrált megszólalásnak köszönhető, hogy Hermione végül a barátjuk lett. Ha nem bántja meg, nem menekül a mosdóba, nem zárják össze a troll-lal, nem rohannak megmenteni és Harry talán sose tudja meg, mit őriznek a kastélyban. Kissé faramuci ugyan, hogy egy sértés ekkora barátságot eredményez, de fontos leszögezni, hogy Ron minden botlását tettekkel hozta helyre. Plusz ez az első eset előre vetítette, hogy kik között lesz később a legtöbb kisebb-nagyobb veszekedés.

Ron mindig is az első felindulást, az impulzív magatartást képviselte, őt az érzelmei vezérelték minden helyzetben, akár haragról, akár sértettségről, akár szeretetről, aggódásról, bátorságról legyen szó. Hermione ezzel szemben a racionalitás talaján állt, nem véletlenül került majdnem a Hollóhátba. Ő legtöbbször csak akkor kockáztatott, vetette bele magát szabályszegésbe, ha azzal nagyobb ügyet szolgált (pl.: Százfűlé-főzet, Dumbledore Serege, meg az egész illegalitásba vonulás Harryvel együtt). Ha elvesztette a fejét, akkor is ésszel érvelt, kiakadásának legfőbb forrása pedig az érzelmek - Ron - túláradás szokott lenni. Harry képviselte az arany középutat közöttük. Hajlamos volt elvetni a sulykot (Tűzvillám miatti fújás Hermionéra), fejjel rohanni a falnak (Sirius "mentési" akció a Minisztériumban), ugyanakkor hallagott a józan észre és nem egyszer fordult elő, hogy inkább bölcsen hallgatott, semminthogy odaszúrjon valakinek, mert tudta, hogy annak semmi értelme se volna.

Ezek miatt lett volna irreális, ha az ideiglenes "szakítás" előidézője Harry vagy Hermione lett volna, viszontagságok kiállása nélkül viszont másképp aligha bizonyítható egy barátság ereje.

Ő az a barát, aki sértettségből, irigységből faképnél hagy, de az elsők közt siet a segítségedre. Bonyolult és összetett kapcsolat az övé Harryvel. Nehéz valakit úgy támogatni, kitartani mellette és szeretni, hogy közben vágyjuk mindazt, ami az övé, hiába nem kérte sose. Folyamatosan elnyomni ezeket a hangokat, felülemelkedni rajtuk és figyelmen kívül hagyni őket borzasztóan nehéz feladat, Ron pedig ebben igenis erős. Gondoljunk bele, mit látott Edevis tükrében! Dicsőségre és elismerésre vágyik úgy, hogy egy dicső és elismert ember legjobb barátja - mintha valaki folyamatosan kínozná magát. És ennek ellenére csupán kétszer inog meg. Igaz, hogy azok drabális mutatványok voltak, ugyanakkor szükségszerűek. Ráadásul egy Ron-kaliberű karaktertől furcsa is lett volna, ha nem tapasztalunk ilyesmit.

Ron, mint információ forrás

Egek, de sokat elvettek tőle ezen a téren a filmek! Annyira sokat és olyan alattomosan, hogy egy ideig megesküdtem volna rá, hogy a "sárvérű" kifejezést valóban Hermione magyarázta el. Pedig minden esetben a könyveket olvastam előbb, nem egyszer, nem kétszer és figyelmes olvasó is vagyok. (Általános problémája lett mondjuk a filmeknek, hogy Hermionénak túl sok pontot adtak pluszban és ezzel a fiúkat csorbították. Ez remek erős női karakterré tette minden lány számára, de a finom balansz kibillent, ami a három főszereplő között volt.)

Főleg az elején mutatkozott meg, hogy minden, varázsvilágban köztudott dologra Harry számára Ron volt a válasz. Méghozzá szégyenkezés nélkül! Ron olyas valaki volt, akitől Harry minden további nélkül kérdezett, mert barátja sose lenézően vagy gúnyosan felelt tudatlanságára, legfeljebb rácsodálkozott, hogy mennyire nem evidens egy kívülálló számára sok minden, ami neki tökéletesen természetes. (Különleges lények létezése, hop-porral utazás, zsupsz-kulcs, Azkaban, kerti törpe, házimanók rabszolgasága, óriások természete, sárvérű-aranyvérű kifejezés jelentése stb.) Ő lett a kulcs az ismeretlen világ kapujához, és bár Harry bújhatta volna a könyveket, inkább amellett döntött, hogy a "nem hivatalos" tudás-forrást választja. Ron tette számára személyesebbé az újabb és újabb apróságokat, emellett tekintve, hogy 11 éves koráig egyetlen barátja sem volt, de rettenetesen vágyott rá, nyilvánvalóan nem az elszigetelődést választotta a kötetek magányában.

Ron a varázsvilág lexikálisabb tudása mellett annak reakcióit is szállította Harry számára. A legerősebb kirohanást intézte mindenki közül, amikor Malfoy sárvérűnek tituálta Hermionét. Ő volt az, aki cseppet se ütközött meg a házimanók sorsán, sőt, még győzködte is Hermionét, hogy a manók jól érzik így magukat, elégedettek a helyzetükkel. Voldemort nevétől a három barát közül ő tartott a legtovább és ő kérte a hetedik könyvben, hogy váltsanak vissza Tudjukkire - nem gyávaságból, hanem mert hármójuk közül ő volt az egyetlen, aki neveltetés révén is ebben nőtt fel. Zsenge kora miatt viszont nyilvánvalóan nem lehetett válasz mindenre. A Halálfalókkal és a Sötét Jeggyel ő se nagyon tudott mit kezdeni, csak választ követelt rá a felnőttektől - ezzel pedig szépen kiemelte, milyen szakadék húzódik nem csak mugliszármazású és varázsvilágban nevelkedett, hanem varázslóháborút megélt, és az után született között. Messze nem ugyanaz a tapasztalat.

Az egyik kedvenc pillanatom tőle, amikor újraolvasva a Halál Ereklyéit felfedeztem, hogy Ampóktól segítséget kérvén ő az egyetlen, aki visszavakkan a koboldnak, amikor az a fejükre akarja olvasni a varázslók bűneit. Minden benne van, ami Ron. Az impulzivitás: hiába múlik rajta értékes segítség, akkor is visszaszól, felesel. Az önérzetesség, ami vele kapcsolatban nem olyan sokszor merült fel, legalábbis nem úgy, hogy ne társult volna mellé negatív élmény, itt viszont a színtiszta varázslóönérzet, büszkeség korhadt fel benne. A családi háttér: mindig elaludt Mágiatörténeten, mégis tökéletesen tisztában van a kobold-varázsló viszonnyal, a szükséges tudás a rendelkezésére áll.

Nagyon fontos és pontos rálátást engedett Harrynek a varázslók világára, előítéletekkel, berögződésekkel, szokásokkal, különbségekkel és hasonlóságokkal. Annak oka, hogy idővel ezekből kevesebb van, vagy a válasz idősebbektől érkezik az, hogy Harry is egyre otthonosabban mozog a világban, és olyan kérdései lesznek, amikre Ron sem ismerheti a választ, mert a cselekmény nagyobb mértékeket ölt, a szükséges információ már nem a hétköznapok megértésének szintjén mozog.

Ron, mint kontraszt

Két ember elé állított tükröt.

Először is ott van Percy. Fizikailag is egymáshoz mérte őket Rowling, amikor Ront Percyhez hasonlóan  nyúlánk alkatúnak nevezte, kiemelve, hogy nem olyan zömök, mint mondjuk az ikrek. Finom árnyalása a testvérek közötti különbözőségeknek, hasonlóságoknak. Bizonyos értelmeben mindketten ugyanazt az utat járták be. Mindketten hátat fordítottak olyanoknak, akiket szerettek (barátok, család) és végül mindketten visszatértek, a hibáikat, tévedéseiket belátva, tettekkel bizonyítva, hogy megtérésük végleges. (A Tűz Serlegében Ron visszatért, de a Halál Ereklyéiben bizonyított igazán, Harry megmentésével. Ugyanígy Percy a visszatérése pillanata után hezitálás nélkül vetette bele magát a harcba a családja oldalán.)

Percy volt az, aki ténylegesen felajánlott egy másik, Harrytől független utat Ronnak a Főnix Rendjében, amikor azt a szívhez szóló levelet írta neki. Harry reakciója kissé furcsának tűnhetett, hiszen mind tudjuk, hogy a két fivér sose jött ki egymással olyan jól, ráadásul a hármasban akkor tökéletes volt a béka-nyugalom-szeretet, így indokolatlanul jöhetett Harry felajánlása, hogy nyugodtan hagyja el őt Ron, nem lesz erőszakkal a barátja. Csakhogy Harry tökéletesen emlékezett Edevis tükréke, az előző évi féltékenységi rohamra - egy szóval nagyon jól ismerte Ront, annak irigykedő, becsvágyó oldalával együtt. Egyáltalán nem volt olyan egyértelmű, hogy nem kísérti meg a lehetőség. Ugyanakkor itt is kijött Ron tettekkel történő megerősítése: válaszüzenet helyett egyszerűen széttépte bátyja levelét, ezzel téve egyértelművé, hogy nem fog a nyomdokaiba lépni.

Másodjára: tudjátok-e, ki adhatta volna még meg mindezt Harrynek? Fel is ajánlotta mondjuk és ő volt az első évfolyamtárs, akivel a fiú beszélt. Bizony: Draco Malfoy.

Ő a másik, ép aranyvérű családból származó, Harry-korú. (Neville-t a szülei tragédiája miatt nem veszem ide.) Pusztán a családi hátteret nézve ők azok, akik ugyanolyan esélyekkel indultak a történetben, csak épp az érem két oldalán. Egyértelmű, mennyivel másabb hatást gyakorolt volna Draco Harryre, mint Ron a legalapabbaktól kezdve.

A Weasleyk és a Malfoyok két élesen, már-már szélsőségesen eltérő nézetet mutattak meg mind a fiúkon keresztül, egyénre lebontva, mind kolletíven, családként. Érdekes megfigyelni, hogy Ron ugyan többször nehezményezte szegénységüket, arra viszont soha egy rossz szava nem volt, hogy vérárulóknak lettek kikiáltva. Sok mindent próbált kompenzálni, de ezzel egy pillanatig sem volt problémája, sehova se próbálta behízelegni magát, hogy ezt a "szégyent" lemossa.

Mindkettejükben él a megfelelés kényszere, a mások felülmúlásának vágya, hogy túltegyenek mindenkin, miközben a saját határaikat feszegetik. Draco egyértelműen a Dumbledore megöléséről szóló feladatban, hivatalos Halálfalóként, a családjáért. Ron leginkább a medál-horcrux elpusztításakor. Tökéletesen megmutatkozik, hogy neki sosem a külső ellenfelek okoztak igazi gondot, hanem a saját vívódása, kétségei, bizonytalanságai, önmagába vetett kétkedése.

Draco azt hiszi, többre képes, mint amire tartják és szüntelenül ezt akarja bizonygatni, sértett, amikor kiderül, hogy bárki jobb, több, értékesebb nála. Ron azt hiszi, hogy kevesebb, mint mások körülötte, és minden konfliktusa ebből fakad. Ha elbukik, ügyetlen, keserűsége önmagának szól, de másokon vezeti le (lásd az első könyv Hermione-incidensét, vagy a hatodik rész kviddicsedzéseit az első meccs előtt). Ugyanakkor, ha tudja, hogy valamiben biztosan jó, azzal nem kérkedik (varázsló-sakk). Ezzel szemben Draco mindennel kérkedik, akár az ő érdeme, akár nem, és ennek a leépülése megy végbe a Félvér Hercegben.

Ron cseppet sem könnyű eset, ezt meg kell vallani. Nehéz kihámozni a jelentőségét egy ponton túl, még nehezebb őt megérteni, amikor ész érveket meghazudtolva emberien viselkedik. Bosszantó, mert igazi, esendőségével pedig a saját gyarlóságunkra emlékeztet, amivel senki se szeret szembesülni. Emiatt ő az, aki kimondja, kifejezésre juttatja mindazt, ami benne van, akár jó, akár rossz. Ő vágja Harry arcába, hogy azt hitték, tudja mit csinál, amikor elindultak horcruxokra vadászni - kimondja Hermione helyett, valósággá teszi Harry félelmét. Ő a nyers erő, ami miatt mind kénytelenek szembe nézni a belső megpróbáltásokkal, a kellemetlenségekkel és nem söpörhetik azokat a szönyeg alá, úgy téve, mintha nem is léteznének. Hálátlan, de nagyon fontos szerep a Bölcsek kövétől a Halál Ereklyéiig.

Capitulatus/Expelliarmus - avagy a pálcák útja

Próbálok Ádámnál és Évánál közelebbi kiindulási pontot találni, de így is kénytelen vagyok visszamenni majdnem a kezdet kezdetéig, ugyanis a probléma gyökere ott rejlik. J.K. Rowling, amikor Harry Potter történetét írta, az első négy kötetet tulajdonképpen együtt alkotta meg. A Tűz Serlege után viszont megfigyelhető a kardinális törés, váltás, amit két, cseppet sem elhanyagolható dologgal lehet magyarázni:

1. a korábban említett egy-svunggal-megírt metódus

2. Voldemort visszatérése nyilvánvalóan maga után vont egy masszív hangulatváltást, a gyermekkor ártatlanságának Cedric halálával búcsút inthettünk.

A hangulatváltás tetszett, mert bár észlelhető volt, mégsem lógott ki, magától értetődő volt, hogy nem lehet ugyanolyan minden azok után, hogy a Sötét Nagyúr visszatért. Az egész kapott egy extra adag felnőtt hangnemet, ami meglepően jól állt neki. Megmaradt a korábbi részek 1-könyv-1-plot jellege, de érezhetően kiszökött a lényeg a kastély falain kívülre, az igazi mozgatórugók onnan érkeztek és a nagy fináléra készített már minden. Példának okáért, amíg a 2. rész egyértelműen hű volt a címéhez és egy az egyben a Titkok Kamrájának rejtélye köré épült, addig az utolsó három kötet játszi könnyedséggel kaphatott volna más címeket. Igen, fontos és új elem volt a Főnix Rendje (de valójában egy jóslat megszerzése volt a mozgatórugó), a Félvér Herceg kiléte és a vele járó csavar se volt semmi (viszont a könyv java alig foglalkozott vele, erősebb volt Voldemort múltja és Draco ténykedése), de a Halál Erekléyi már eléggé sántikált (igazából ugyanaz lett volna a történet nélkülük - Voldemortnak kellett egy erősebb pálca).

Emiatt a kohézióvesztés miatt kólintott fejbe egy-két dolog a 4. rész után. A Főnix Rendjében a thesztrálokon ütköztem meg első körben: ha az előző rész végén is fiákerekkel mentek az állomásra a tanév végén (márpedig azzal mentek), Harrynek már akkor látnia kellett volna őket. De Rowling akkor még nem fedezte fel ezeket a lényeket...

A Félvér Hercegben a horcruxok előrángatása olyan szkeptikus horkantást váltott ki belőlem első olvasatra, amire a mai napig tisztán emlékszek. Az első gondolatom az volt, hogy akkor most lesz x fejezetük levadászni őket? A második pedig, hogy de jó, hogy előrántottuk ezt is a se... kalapunkból. Denem naplójával és a Harry-Voldemort közötti kapoccsal ugyan fel lett vezetve, mégis tökéletesen kizökkentett. És tekintve, hogy az eddigi könyvek nagy-nagy revelációja címszerepet kapott, félrevezetve éreztem magam. A 6. rész nem a Félvér Hercegről szólt, hanem a horcruxokról.

A Halál Ereklyéihez érkezve minden betetőzött. A történet, a lyukak, a kérdőjelek... Jó volt olvasni, szerettem azt is és abszolút megadta a Harry Potter hangulatot, tetszett a végső összecsapás előtti karakterérés is, ahogy Harry a szó minden értelmében felnőtt a feladathoz. Érzésem szerint ebben a könyvben járta be a legnagyobb utat (ha nem számítjuk az elsőt, ahol egyszerű kisgyerekből varázsló lett). Bensőségesebb, közvetlenebb, mélyebb és komolyabb volt, mint bármelyik korábbi kötet, érezhetően ezen az utazáson volt a fő fókusz, emiatt pedig az Ereklyék léte, nem-léte, legenda vagy valóság kérdése abszolút másodlagos volt. Harry maga mondta ki, hogy nem ezek felkutatása a dolga, nem ez az utazás célja, hanem a horcruxok és Voldemort elpusztítása. Mi változik, ha nem derül ki, hogy az ő köpenye AZ A köpeny? A Feltámadás Kövének annyiból jelentős szerepe volt, hogy Harry a halottaiból merített erőt a saját önfeláldozásához, de semmi sem épült köré.

A Pálcák Ura meg... Ó, a Pálcák Ura!

Elérkeztünk a lényeghez.

Az egész történeten átívelő problémát szült vele Rowling, központnak használva Ollivander egyik tételmondatát: a pálca választja a varázslót. Ez kvázi tiszta sor és érdekes, többet ugyan ettől kezdve nem igazán merült fel, de megjegyeztük. Az ikermagok esete is tökéletesen logikus, az alkotott világ szabályrendszerébe illeszkedik. De ez a pálcatulaj-váltogatás, ez agyrém! Próbáltam utánajárni Pottermore-on, találni hozzá valami kapaszkodót, újraolvastam tüzetesen a 7. részt, mert könnyen előfordulhat, hogy az én figyelmem siklott el kardinális információ fölött. Kiderült azonban, hogy nem volt mi fölöt elsiklani. A honlapon a pálcák fáiról, magjairól, rugalmasságáról és hosszáról vannak leírások, tulajváltásról semmi. A könyvben pedig...

Igazából rájöttem: az a fő baj, hogy Rowling nem a Pálcák Urára korlátozta le a mondottakat, mint kivételes, egyedi eset, amitől még különlegesebb lesz a pálca, hanem általánosított. Minden pálcára az vonatkozik, mint a Halál Vesszejére, pont.

Mi ezzel a gond?

A varázsló/boszorkány legyőzésével annak pálcája a legyőzőé lesz. A legyőzetés fogalma viszont nem tisztázott! Harry úgy nyeri el a birtoklás jogát - illetve azért választja őt a Pálca -, mert kicsavarta Draco Malfoy kezéből a saját, eredeti, egyszarvúszőr magos pálcáját! Fizikai erőszakkal szerezte meg! És a Pálca, ami jelen se volt, amit Draco sose fogdosott, tudta, hogy ohh, ez történt, hát akkor öcsém már engem se érdemelsz meg... Kicsit ilyen: elveszed a tesód cukorkáját, ezért tiéd lesz a triciklije is.

De oké, fizikai erőszakkal megszerezhető egy pálca hűsége. Aham...

Draco Malfoy úgy nyerte el a Pálcák Urát, hogy varázslattal lefegyverezte Dumbledore-t! Na, amikor ezt elolvastam, egyből megjelent előttem a kép, amikor Harry a Szükség Szobájában egy rakás diákot tanított meg erre a varázslatra és csak úgy röpködtek a pálcák! De, jó, fogjuk rá, hogy a pálcák tudták/érezték, hogy ez "csak" edzés, gyakorlás. Rendben. Tudjátok ti, hogy mennyi komolyan gondolt és véghez vitt lefegyverzés és mások felett való győzedelmeskedés volt a 7. részig? Gyilkosság, párbaj, csíny...

Hogy mást ne mondjak, rögtön az első lefegyverzés, aminek szemtanúi lehettünk: Piton vs. Lockhart. Vagy Az azkabani fogolyban, amikor Pitont Harry, Ron és Hermione együtt ütötte ki. A Főnix Rendjének minisztériumi csetepatéjánál is röpködött minden és mindenki. Hogy mást ne mondjak, a Félvér Hercegben Harry jóval a Malfoy kúriás, kézből kicsavarásos eset előtt legyőzte Malfoyt a roxforti mosdóban a Sectumsemprával! De az a pálcának smafu volt.

Értitek mi a bajom? Semmi értelme az egésznek, ráadásul visszamenőleg kérdőjelez meg rengeteg esetet! Harrynek már egy ládányi tartalék pálcája lenne, kivéve, ha más legyőzte, mert hát akkor a lánda is vándorol máshoz. De ne tekintsünk vissza, csak előre: Harry Potter, a Pálcák Urának boldog tulajdonosa AUROR lett! Olyan hivatást választott, ami a legnagyobb eséllyel kecsegtet arra nézve, hogy egy bevetés során legyőzik. Nem feltétlen megölik, csak legyőzik, mert láttuk, hogy az is elég. Vagy nem? Harry a 7. rész végén azt ecseteli Dumbledore portréjának, hogy ha természetes halált hal, a Pálca elveszti erejét, jelentőségét. Most akkor mégis csak gyilkossággal örökölhető???

De ha így van, akkor is tovább él az állítás, miszerint Harry AUROR! Olyan hivatást választott, amiben potenciálisan nagy az esélye annak, hogy megölik! Arról nem is beszélve, hogy ha gyilkossággal szerezhető meg, akkor bizony Piton volt a pálcák ura, aztán... Nagini. Ennek az egésznek semmi értelme...

A Voldemort legyőzésének egy sarkalatos pontja tele van megválaszolatlan kérdésekkel, amit megpróbálnak azzal kompenzálni, hogy többször elmondják, mennyi ismeretlen tényező van a pálcák hűsége, gazdaválasztása terén. Ezt készséggel elfogadom, de ettől szétesik és konkrétan érvénytelenné válik Harry végső, Voldemortnak szavalt okfejtése a Pálca birtoklása kapcsán.

Az egyetlen biztos pont az, hogy mindenki a maga pálcájával tud a legeredményesebben varázsolni. Erre látunk is példákat, ugyanakkor megint jön egy apró kérdés. Bellatrixtól ugye megszerezték a pálcáját, azzal igazolták, hogy az átváltozott Hermione Mrs Lestrange. A pálca onnantól eltűnt, senki sem említi többet. A roxforti csatában van a boszorkánynak pálcája, valószínűleg kölcsön-pálca (vagy ő is kicsavart egyet valaki kezéből...). Szóval Molly Weasley annak köszönheti élete nagy diadalát, hogy Bellatrix nem megfelelő pálcával küzdött. Félreértés ne essék, nagyon boldog vagyok, hogy Molly győzött, a párbaj fantasztikus volt, de ha ez a gondolatmenet igaz, akkor Mrs Weasley érdemeiből jócskán elvesznek a körülmények.

Nincs meghatározva, mi számít legyőzésnek, mikor, miért, vagy épp miért nem. Ha a Pálcák Urára lett volna korlátozva az egész, kevésbé lenne lyukacsos a történet ezen része, így viszont, hogy ez ekkora szerepet és jelentőséget kap, mi is jobban szem előtt tartjuk és nagyobb eséllyel vesszük észre, hogy problémák halmozódnak.

Arról nem is beszélve, hogy ha a Pálca, csak úgy, mint a többi Ereklye egy pillanatig se szerepel, akkor se változik érdemben semmi, mert bármelyik másik pálcával eljátszhatták volna ugyanezt. Ennél fogva a Halál Ereklyéi nem többek, mint helykitöltők. Arra jók, hogy Voldemort elmenjen kincskeresőset játszani, Harry figyelmét pedig egy kis időre elvonják. (Egyébként se volt tiszta: minek hívta fel rájuk Dumbledore a figyelmet, ha NEM akarta, hogy Harry beleessen az ő hibájába és keresni kezdje őket? Szimbolikus értelemben értem, hogy a hősnek ki kell állnia a kísértés próbáját, ellen állni neki és a célt szem előtt tartani, de... karakter szempontból ennek a lépésnek semmi értelme sem volt Dumbledore részéről. Harry lett a Halál igazi Ura. Tök jó. És? Nem ezzel, nem így győzött, nem így élte túl másodjára is a halálos átkot.)

Legalábbis én így látom ezt az egészet. Az Ereklyék, különösen a Pálca csak összekutyulták a dolgokat és rengeteg lyukat szaggattak visszamenőleg is a történet szövetébe.

"I hate Paris."

A Legendás Állatok: Grindelwald bűntettei... olyan mértékű elégedetlenséget és negatív kritikahalmot szült, hogy jószerével úgy ültem neki a megnézésének, hogy felkészültem rá: ki fogok akadni, rettenetesen borzasztó lesz, vég nélkül kiverdesi a biztosítékot. Ehhez képest két óra elteltével úgy keltem fel előle, hogy hé, ez egész jó volt!

Csak néhány dolog hibádzott, kezdjük is azokkal, hogy aztán csemegézhessünk a jobb falatokból!

Előre szólok, SPOILER várható!!!

Ahogy azt sokan, sok helyen, sokféle módon kifogásolták már: McGalagony puszta jelenléte (-8 évesen...); Nagini súlytalansága; Dumbledore Átváltoztatástant tanított, nem pedig SVK-t a könyvek szerint; rettenetesen sok szereplő, ezerfelé ágazó cselekmény; vérszerződés Megszegheettlen Eskü helyett; az egész film egy nagy expozíciónak tűnik, majd átcsap a megoldásba, lezárásba; a végső csavar teljesen irreális és felborít mindent, amint a Dumbledore családról eddig elég részletesen megtudhattunk.

Ássunk mélyebbre!

McGalagonyt nem részletezem. Felesleges azzal védeni Rowlingot és/vagy a filmet, hogy Minerva anyjáról, nagyanyjáról van szó, mert - sajnos - nem. Ez egy fancervice-ből származó banális hiba. Ennyi. (Bár azt tegyük hozzá, hogy a színésznő szerintem elég reálisan formálta meg, milyen lehetet fiatalon McGalagony, habár kétlem, hogy egy ekkora varázserővel rendelkező boszorkány végigkergetne a kastélyon egy diákot ahelyett, hogy rontással megállítaná.)

Nagininak sajnos jelenleg annyi jelentősége és cselekménybefolyásoló ereje sincs, mint Newt (így fogom hívni, nem érdekel a magyar elnevezés) furmászának. Olyan szegénykém, mint bármelyik, heteroszexuális férfiközönségnek szóló, soviniszta reklám, amiben a nő puszta dekoráció. Nem túlzok, Nagini egy élő tapéta a filmben, semmi egyéb. Egyszer majd biztosan lesz jelentősége, de jelenleg annyival több és fajsúlyosabb kérdés vár megválaszolásra, történeti lyuk betömésre, hogy pont leszarom Voldemort koreai kígyónőjének hátterét. (Amúgy nem értem, miért nem indiai a nő, de ez már olyan szintű szőrszálhasogatás, aminek nem vagyok hajlandó több sort szentelni.)

Dumbledore, mint SVK tanár. Ha nagyon akarom, ezt meg tudom menteni. Voldemort roxforti évei alatt Dumbledore valóban Átváltoztatástant tanított, olyannyira, hogy senkiben soha fel se merült, hogy mást is taníthatott volna. A filmben, amikor először látogatunk el az iskolába, a minisztérium embere közli szeretett professzorunkkal, hogy többet nem taníthatja ezt a tárgyat. Szóval technikailag ezzel magyarázható immel-ámmal a dolog, ráadásul egy pillanatig se említik, hogy mióta tanított SVK-t, így elképzelhető, hogy csupán pár hónapról beszélünk. Remélem azért érzitek az izzadtságszagot, amivel ezt próbáljuk a legtöbben védeni.

Az itt a legnagyobb baj, hogy ha egy film - vagy igazából bármi - kapcsán valamit a rajongóknak kell kimagyarázni, akkor az már régen rossz. Ne a kreált teóriák igazoljanak valamit.

Oh, és még valami: bilincsek. Dumbledore-nak. A minisztériumtól. Akik olvastuk a regényeket, egy igen éltes, bölcs, megfontolt és nyugodt varázslót ismerhettünk meg, aki minden empátiája mellett - vagy épp annak ellenére - sem volt hajlandó megalkuvásra a Mágiaügyi Minisztériummal szemben, ha az korlátozni, irányítani próbálta őt és/vagy az iskolát. Inkább ártlamatlanította a minisztert, annak csatlósaival együtt az igazgatói irodában és vállalt egy Siriusra inkább jellemző szökevény életmódot, semminthogy engedelmesen elvonuljon, félreálljon. Itt azonban jámboran tűrte azt, amit véleményem szerint egyetlen csettintéssel megakadályozhatott volna. Na mindegy.

A temérdek szereplővel és szereteszaladó történettel csak egyetlen, ám igen kardinális probléma van: ember legyen a talpán, aki követni tudja őket, nem kever össze egyeseket másokkal és tisztában van vele, ki kinek az oldalán áll, ki ellen harcol. A magam részéről ha nézek/olvasok valamit, odafigyelek. Nagyon. De ebben az esetben sajnos megesett, hogy felcseréltem, összekevertem egyik varázslót a másikkal és árulónak tartottam, amikor kiderült, hogy ja, nem is ő volt az, hanem a másik... A csavaros történet jó. Az összezavaró és sok szereplővel zagyvált már nem annyira.

A vérszerződést vegyes érzésekkel fogadtam. Egyfelől az ilyen kényszerítő mágiára már van egy erősebb, durván komolyan gondolt verzió, a Megszeghetetlen Eskü. Ez inkább ilyen: Eskü Light. Jól magyarázza, miért nem léphet fel komolyan Dumbledore Grindelwald ellen, nem az az érzelmes, érzelgős indok, amire szerintem mindannyian számítottunk, mégis... Lássuk be, hogy egy jól felépített belső vívódás sokkal tartalmasabb és maradandóbb élményt nyújt, mint egy külső kényszerítő tényező. Éppen ezért ez a szerződés nekem egy megúszós választásnak tűnik Rowlingtól. Működik, de akaratlanul hagy maga után némi csalódást.

A könyvektől megszoktuk, hogy a jelentéktelenebb szereplőknek is olyan mélység jut sokszor osztályrészül, hogy amikor rájuk vetül némi rivaldafény, leteszem az arcom. Újraolvasva mindig találok egy-egy apró részletet, ami tovább árnyalja az adott szereplőt és ezt imádom. Ebben az esetben viszont sajnos semmi ilyesmit nem tapasztaltam.

Credence családi háttere... Őszintén szólva én jobban örültem volna, ha az derül ki, hogy Lestrange. Szebben simult volna a kánonba és Letának nagyobb katarzist ad, hogy egy egész életen átívelő önostorozás után némi megváltást nyer. Ugyanakkor Credence számonkérhette volna, vádolhatta volna, és az egészből egy nagyon érdekes testvérviszonyt lehetett volna kibontani! Akartam, hogy ez legyen! Erre... felvonultatnak egy sötét és erős háttértörténetet - amiről nekem egyből az ugrott be, amikor Remus a harmadik kötetben elmesélte az életét -, ami az enyhén szájbarágós expozíció-jellege ellenére is működött, majd paff, agyonverték egy másik expozícióval. És ettől... röhejes lett. Amolyan: hallgasd, itt a sztorim! NEM, az enyémet hallgasd, az jobb!

Aztán jött Grindelwald és közölte, hogy az övé ugyan nem jobb, DE legalább kiborít mindenkit. S lőn Aurelius Dumbledore. (Újabb szőrszál: már nem azért, de a Corvus mennyivel jobban hangzik, mint az Aurelius?)

Kell mondanom, hogy mennyire felborítja a kánont? Körülbelül annyira, mint McGalagony meg-sem-születtem-de-már-tanítottam esete. 

Aki Harry Potter világából csak a filmeket kapta, nos azokat őszintén sajnálom, mert elképesztő élménytől fosztják meg magukat a könyvek híján, másrészt nekik esélyesen nem olyan durva ez a "csavar", mint azoknak, akik több háttérrel rendelkeznek. Nekik talán csak egy "mehhh", ha rosszul sült el a meglepetés. Az is lehet, hogy izgatottak (bár akkor is felsejlhet bennük, hogy bizony a 8. Potter-filmben, amikor Ariana történetét mesélték, a világon sehol sem volt róla szól, hogy valaha létezett volna egy harmadik fivér).

Bár ismételten, aki csak a filmekre hagyatkozott, annak a fejében el se tudom képzelni, mennyi megválaszolatlan kérdés tobzódhat! Egyszer talán nekiülök összeszedni, hogy egyes filmekből milyen kardinális infókat hagytak ki, de az nagy maraton lesz. És nem a rigolyás fan szól belőlem, hanem a jól felépített történeteket szerető ember. Szeretem, ha valami következetes, ennyi az egész.

(Amúgy észrevettétek, hogy rendben van, hogy a főnixet használják igazolásul, de az a madár fiókaként már korábban is ott volt Credence-szel, ráadásul egy cirkusztól szöktek meg, ahol mindenféle lény volt, így esélyesnek tartom, hogy a madarat valójában "lenyúlta" onnan, mert megsajnálta. Azt pedig tudjuk, hogy milyen hűséges háziállatok, így elképzelhető, hogy hálából, hűségből maradt Credence mellett. Szóval... nekem annyira nem igazolja a dumbledore-ságát, inkább hajlok afelé, hogy Grindelwald becsapta őt, ezzel viszont az a gond, hogy ha így van, akkor ettől a ponttól egyetlen szavát se hihetjük el - és abban sem lehetünk biztosak, hogy a film igazat mond nekünk.)

Ennyit a negatívumokról, így is több szó esett róluk, mint kellett volna.

Nyergeljünk át mindenre, ami jó volt!

Ezra Miller. Csak így, ennyi. Vádolhatnak fanatizmussal és én büszkén vállalom.

Tovább.

Johnny Depp legeslegnagyobb döbbenetemre jó választás volt! Az előző film végén fel voltam rá készülve, hogy a falba verem majd tőle a fejem. Egyetlen fohászom volt vele kapcsolatban, ami úgy néz ki, elérte Rowlingot és Yatest: ne legyen Jack Sparrowsan őrült zsenis. Imám meghallgatásra lelt és Depp képes volt egy visszafogottabb alakítást hozni úgy, hogy közben súlya volt a jelenlétének. Továbbra is sajnálom, hogy nem tartották meg Colin Farrellt, de már nincs bennem a kezdeti ellenérzés. Mindezt a változást egyetlen gifben tudom a leginkább prezentálni:

A karmester, aki finom jelzésekkel, mozdulatokkal dolgozik, hallgattat el eréjes hangokat, horgaszt fel halk suttogásokat, teremt pöccintéssel némaságot és kelt suhintással hangzavart. Ripacskodás nélkül. És ez a legjobb benne! Nincs szükség fura rángásokra, gesztikulálásra ahhoz, hogy elérje a kívánt hatást. Manipulál, irányít, édesget, megtéveszt, méltósággal zsarnokoskodik. Voldemort is jó volt a megtévesztésben, ám esetében mindig azt éreztem, hogy a csendes nyugalom és visszafogottság csak hatalmas erőfeszítéssel elért önuralom, ami féken tartja a mélyben ordító őrületet. Ez főleg a Dumbledore-ral közös jelenetiben mutatkozott meg leginkább a könyvekben. Amíg az öreg varázsló rendíthetetlen béketűrése valódi volt, addig a Sötét Nagyúr mindezt csak mímelte, maszkként használta. Grindelwald ugyancsak agresszívebb felhangú, mint Dumbledore valaha volt, de messze áll attól az őrülettől, ami Voldemortban lappangott és olykor fel-felvillant. Nem üvöltözik, nem kínozza értelmetlen hatalomfitogtatásképp azon követőjét, akiről tudja, hogy nem teljes szívből szolgálja, követi. Egyszerűen, amikor elérkezik a pillanat, annak saját bizonytalanságát használja fel ellene és végső soron azzal öli meg. Nincs kacaj, elégedettség, káröröm, heves gesztusok, csak a rideg tényszerűség, az egész kriptajelenetet pedig - véleményem szerint - a legjobban zárja.

"I hate Paris."

Mindezt olyan hangsúllyal, amiből kihallható (az eredeti nyelven) az a fajta frusztráció, amit valaki több órás, majdhogynem eredménytelen nyűglődés után érez. Nincs toporzékolás vagy hiszti, csak finom, de nyílt kimondása annak, hogy mennyire kellemetlennek találja az egész műsort, ami párizsi kiruccanásának végére kerekedett. Úgyhogy angolosan távozik.

Imádtam!

Hasonló lelkesedést váltott ki belőlem a látvány. Szögezzük le, igencsak szegény teljesítményt nyújt egy film, ha a leginkább értékelhető pontja a látvány. Ugyanakkor elvesz az élményből - főleg egy fantasy esetében -, ha kilóg a lóláb látvány terén. Optimális esetben a kül- és belcsín együtt érik el a kívánt, pozitív hatást. Nos, itt a belcsín érezhetően sántít, amit a külsőségek igyekeznek ellenpontozni, méghozzá elég ügyesen! A környezet díszes, a mágia minden megnyilvánulása monumentális és erőteljes, mégsem esik túlzásba (talán csak a végjátéknál). Az egyes helyek különcsége, furcsasága, mágikus trükkjei szívmelengetőek, felébresztik a régi vágyat, hogy ha csak órára is, de barangolhassak ezeken a helyeken.

Newt táskája, lakásának lények számára kialakított pincéje továbbra is mindent visz! Egyszerűen érezni rajtuk, hogy élvezet volt kitalálni, megalkotni őket, szívesen vesztek el benne a készítők, mindez pedig kifizetődött.

Amit viszont egyre inkább hinyálok: hol marad a különbség a muglik és a varázslók megjelenése között? Nem kell nagy dolgokra gondolni, az utolsó Harry Potter filmekben nagyon finom jelzésekkel dolgoztak kosztümök terén és elérték a kívánt hatást. Nem volt nevetségesen mesebeli, vagy befogadhatatlanul kirivó az eltérés, mégis hordozott némi pluszt és ránézésre meg lehetett különböztetni muglit és varázslót/boszorkányt. Az új érában zavar, hogy fogalmam sincs, hőseink épp kik között járnak-kelnek. Jackob és Newt úgy beszélgetnek egy kávézó előtt, asztalukon egy megbűvölt tollal, mintha a francia Abszol úton lennének, talán ott is vannak, nem tudom, mert SEMMI sem utal erre. A közelükben üldögélők tökéletesen muglisak. (És ha már Abszol út: a londoniról kapásból megmondani, hogy kiknek épült-készült, a párizsi ellenben ugyanolyan, mint bármelyik közönséges utca, egyetlen pikantériája először a cirkusz, ám ahogy az odébbáll, a varázs is megy vele.)

Összességében én jól szórakoztam, bár hangsúlyozom, ebben szerepet játszott nagy valószínűséggel az is, hogy a filmet kritizáló hangoknak hála a nullánál is kevesebb elvárással ültem neki. Emiatt nem tudom biztosan kijelenteni, hogy mindez nem befolyásolt. Láttam a hibáit, hiányosságait, ugyanakkor amit sikerült eltalálniuk, arra egy szavam sincs.

A legtöbb hiánya és gyengesége gyaníthatóan abból fakad, hogy Rowling regény- és nem forgatókönyv író. Érezni, hogy hiányzik egy kifejtett, végigvezetett, regényes háttér az egész mögül, amit megpróbálnak a Pottermore-on fellelhető háttérinfókkal pótolni. Ezzel az a baj, hogy ha egy film teljeskörű megértése, a teljes élmény megszerzése kutatómunkát igényel, akkor a film nem végezte el a feladatát. Ez a problémám a Harry Potter adaptációkkal is: képtelen voltak egy koherens, logikus, erős, önálló alkotást létrehozni. Aki nem olvasott, az nem szerezte meg ugyanazt az élményt, és az, hogy "de hát ezek rajongóknak készültek", nem mentség, nem érv. Máskülönben ugyezt ráhúzhatnánk az összes képregényfilmre és más adaptációra is.

(Ha meg itt - is - ez az alapfelvetés, akkor a Tekergők korszakából készítettek volna filmeket.)